Hogyan szóljunk

Manapság mennyit beszélünk olyan hírekről, amelyek lényegüket tekintve távol állnak a mi személyes életünktől?

Vitatkozunk, politizálunk, kitárgyaljuk a híres emberek magánéletét. De vajon beszélünk-e bárkivel saját érzéseinkről, örömeinkről és csalódásainkról, hitünkről félelmeinkről vagy szorongásainkról?

Kevés tapasztalatot és gyakorlatot szerzünk viszont életünk során az igazi őszinteséget kívánó kérdések megbeszéléséről, és azoknak okos kezeléséről. Holott tudjuk, hogy nagyon hasonlít egymásra az élet kezdete és vége. Az ismeretlen világnak kiszolgáltatott gyermek és a végső gyengeségét megtapasztaló lélek szinte azonos módon látja a lényeges és lényegtelen kérdéseket. Fájdalmas érzés tudni szeretett hozzátartozónkról, hogy eltávozása visszafordíthatatlan. De még fájdalmasabb látni, hogy vele együtt mindenki egy megrendezett színi előadás szereplője, amely arról szól, hogy miként lehet mindig másról beszélni, és a leglényegesebbet elkerülni. Holott az utólag megfogalmazott panaszok arról szólnak, hogy milyen jó lett volna mégis valamit erről beszélni. Amit ezzel kapcsolatban már sok helyen a világban elértek, az a kis lépések, az együtt érző, támogató beszélgetések.

Mindenkinek nehéz kimondani az első szót, de mégis érdemes alapos megfontolással elkezdeni. Fontos, hogy szívből jövő, személyhez szóló szavak mentén közelítsük érzéseinket.

Ismerjük meg, és értsük meg egymás érzéseit!

Ismerjük fel, hogy mit jelentett az eltávozó szeretetett hozzátartozónk a magunk, és mások életében!

Találjunk szavakat, és szép hasonlatokat az elmúlásról ahhoz, hogy felfogható legyen a szülőnek gyermekétől, gyermeknek szülőjétől, testvérnek testvérétől, barátnak barátjától való elszakadás. Hitünktől és meggyőződésünktől függetlenül is van értelme beszélnünk arról, hogy mit is jelentettünk egymás számára, hogy ez jó volt, és köszönjük.